2016. szeptember 18., vasárnap

11. rész

 Sziasztok! Megérkeztem a következő résszel, ami megint csak csúszott. Most elkezdhetek megint kifogásokat keresni, de szerintem nincs sok értelme. A részek lassan, de biztosan készülgetnek. Ez Az örök sötétség szerelmére is igaz. Akkor ugye új a desing! Ha már íráshoz nincs ihlet, fejléckészítéshez van, úgy tűnik. Szóval ez most az én munkám. Hát.... remélem, elnyerte tetszéseteket. Jó olvasást kívánok! (= ~Niky Price
===========================

 -Nem. Nem, nem, nem! Nem halhattál meg! – Rázogatni kezdtem a testét, de erre sem reagált. – Ébredj fel, Daniel! Kérlek, kelj föl! – Kezembe temettem az arcom, melyet könnyek szennyeztek be.
 Mikor is sírtam utoljára? Nagyon régen volt már. Hiszen az érzéketlenek nem csinálnak ilyet. Ők csak csendben tűrnek és ugyanazt a jéghideg arcot mutatják mindenkinek. Úgy hiszik sokan, simán csendesek vagy félénkek. De nem mindig van így. Bántod, mert várod a reakcióját. Kíváncsi vagy arra, hogy vajon ezzel kiugraszthatod-e a bokorból, megalázhatod-e. Mindhiába, mert ő hagyja magát. Késekkel teleszúrt szíve, újabb pengével bővül, de te semmit sem kapsz válaszul.
 - Megjött a mentő, Lucy – szólalt meg John és elhúzott onnan.
Két férfi és egy nő lépett be és egyből Danielhez siettek.
 - Még életben van – mondta az egyik megdöbbenve. – Ennyi vérveszteség után…
 Nem halt meg. Él. Túlélte.
 - Daniel erős fiú. Nem hagyja magát legyőzni. Soha – suttogtam és letöröltem a könnycseppeket az arcomról.
 Erősnek kell lennem. A bizalmatlanság, az érzéketlenségnek örökre vége. Ő küzd, ideje nekem is elkezdenem.
 A mentősök ellátták Daniel sebét, majd felrakták egy hordágyra és a mentőautóhoz vitték.
 - Sajnálom, de nem jöhet velünk, kisasszony. Túlságosan szűkösen lennénk – mondta az egyik férfi, miközben társai beszálltak.
- Nem baj. Majd én elviszlek a kórházba – nézett rám John. – A kollégáim mindjárt megérkeznek, szóval őket még meg kell várnunk.
- Rendben – bólintottam. A mentőautó elment.
 A nyomozó bement a házunkba és egyenlőre egyedül kezdte el a helyszínszemlét. Én addig felsétáltam a szobámba, hogy összeszedjek pár dolgot.
 Furcsa érzés itt lenni azután, hogy kitárulkoztam valakinek a múltammal kapcsolatban. Rengeteg minden történt ezen a helyen, amit leírtam a naplómba. Itt tette meg velem Victor először, itt sírtam ki magamból a fájdalmat és itt váltam bizalmatlanná. Ez a hely, az életem. Vagyis csak az volt. Eddig.
 A polchoz sétálok és ránézek a régi családi képre.
 Nagyon kicsi voltam még, mikor ez készült. Egy ártatlan kisgyermek, aki akkor még nem tudta mi vár rá. Fogalma sem volt arról, hogy úgy egy év múltával az élete fenekestűl felfordul és ő hamarosan bizalmatlan lesz. Az a lány a képen boldog volt, egyszerűen csak élvezte az életét és mindent, ami vele járt. Az akkor szüleinek gondolt emberekre pedig őszinte szeretettel nézett. Igen, szerette őket. De ők mégis bántották.
 Kiveszem a képtartóból a fotót, majd apró darabokra tépem. Olyan picike részekre, mint amilyenre ők törték össze annak a kislánynak a szívét. Mikor kész vagyok, a földre ejtem az egészet és csak nézem a kupacot. Az a papírdarabkákból álló dombocska, annak a lánynak az élete. De ő már halott. Meghalt azon a napon, mikor az apjának gondolt személy, játékból megerőszakolta. Az örökké vidám és mosolygó kisgyermek eltűnt, helyébe meg egy bizalmatlan érkezett.
 Elszakítom tekintetem a fénykép-maradványokról és elkezdek ruhákat keresni, amiket elvihetek magammal.
 - Tudod…. én hiszek abban, hogy minden okkal történik, a Sors keze – szólalt meg Hang.
 Nem válaszolok, csak pakolok.
 - Lucy, volt értelme mindennek és így kellett történnie. Szenvedtél, de már vége. Megint megújultál, és most már boldog lehetsz.
- Mi az, hogy „most már boldog lehetek”? Eddig miért nem lehettem az? Mi célból volt ez az egész? – kapom fel a fejem.
- Erős vagy, Lucy, és én már a legelejétől kezdve melletted voltam. Átéreztem a fájdalmad és segíteni próbáltam. Úgy gondolom, mindent megtettem a te érdekedben, amit tudtam. De… a Sorson még én sem tudok változtatni. Nagy szenvedéseken mentél keresztül, és ez mind hatással lesz a sokkal későbbi jövődre is.
- Miről beszélsz?
 Érzem, ahogyan elmosolyodik, majd eltűnik. Felsóhajtok. Hang és a rejtvények. Nem jó párosítás.
- Kész vagy? – lép be a szobába John. – A kollégáim itt vannak. Indulhatunk?
- Mehetünk – mondom és elindulok utána az autó felé.
 - Miért nem mehetek be hozzá? – nézek a nővérre, már Daniel kórterme előtt állva.
- Mert ön nem rokona a betegnek. Barátok és ismerősök nem mehetnek be, kivétel, ha a család engedélyezi ezt. Ugyanez vonatkozik a vallomástételre is – mondja a nyomozónak, majd visszaindul a váróterem elé. De azért még előtte odaint egy biztonsági őrnek és ránk mutat.
- Akkor úgy tűnik meg kell őket várnunk – csücsül le John egy székre. – Jóban vagy velük?
- Nem is találkoztam még velük. Daniel mesélt pár dolgot és ennyi.
- Akkor reménykedjünk, hogy rendesek lesznek és bejuthatunk a fiúhoz. Viszont én szerintem elmegyek egy kávéért. Te kérsz?
 Megrázom a fejem. Ő vállat von, majd felkel és elmegy. Én odasétálok az ajtóhoz és benézek a kicsinyke ablakon.
 Daniel… életben vagy. Még van esélyem. El tudom neked mondani, mit érzek. Ha pedig a te érzéseid sem változtak, akkor talán boldogok lehetnénk. Te képes lennél elfeledtetni velem a múltat. Victort, a szüleimet, Amandát mindent és mindenkit. Csak te és én…. milyen szép lenne.
- Te rohadt kis liba! – kiáltotta valaki mögöttem, majd a hajamnál fogva hátrarántott. – Hogy merészelsz itt lenni azok után, amit a bátyámmal tettél?!
 Ránéztem a támadómra, vagyis inkább felnéztem rá.
 Egy eléggé magas, kék hajú lány volt. Arcán sötét smink virított. Ruhái feketék voltak. Nyakán egy halálfejes, csuklóján egy kígyós tetoválást láttam. Szemei dühösen bámultak engem.
 - Menj innen! – lökött el magától. – Te vagy az a depis kis ribi, aki miatt Daniel ide került. Anyáék már meséltek rólad. Sajnáltatod magad, hogy jaj, milyen szar életed van, vágdosod magad. Mindezt azért, mert figyelmet akarsz, mi? Daniel meg naív módon bevette a mesédet és idejuttattad. De én majd elintézlek!
 Felém indult, aztán rám vetette magát és ütlegelni kezdett. A földre estünk.
- Szállj le rólam! – próbáltam leszedni magamról, de nagyon erős volt.
- Tudod, mikor! Aljas kurva! – pofon vágott, mire a fejem a padlónak ütődött. Megszédültem kissé és elhomályosult a látásom.
 - Héj, héj! – hallottam meg John hangját, aki szinte azonnal le is szedte rólam a lányt. – Ki vagy te és mégis mi a fenét csinálsz?
 Én nagyokat pislogva felültem. Lassan kitisztult előttem a világ és őket néztem.
- A nevem Lizzy és a bátyámhoz jöttem látogatóba. De ez az aljas dög, aki miatt idekerült nem hajlandó eltakarodni innen. Ezért kapta – mondta és kirántotta a karját John keze közül. – És megtudhatnám, hogy maga kicsoda?
- A nevem Jonathan Black és a helyi rendőrségen dolgozom. Én nyomozok Daniel és Lucy ügyében – rám nézett, majd felsegített és egy székre ültetett. – Pár kérdést szeretnék feltenni csak.
Lizzy elgondolkodott, majd hátravetette kék haját.
- Jó, de akkor menjünk egy olyan helyre, ahol csak ketten vagyunk.
- Rendben. Lucy, addig te maradj itt – nézett rám, majd elindult előre.
 A kék hajú lány odalépett hozzám és a fülemhez hajolva suttogta:
 - Ezzel még nincs vége! Szenvedni fogsz halálod napjáig! Ezt megígérhetem.
 Azzal mosolyogva John után indult.

A saját véremben feküdtem. Éreztem, ahogyan egyre jobban körülvesz, elnyel. Lassan halványult körülöttem a világ. Én mégsem hunytam le a szemem. Féltem, ha megteszem Lucy arca örökre eltűnik. Ő az egyetlen és utolsó reményem.
(Naplójegyzet, Daniel)

==============================================

2016. július 12., kedd

10. rész

 Sziasztok! Visszatértem. Igen, most kicsit eltűntem. Írogattam mindkét blogom, akár előre is, hiszen szeptembertől kezdve a suli miatt, nagyon kevés időm lesz írni. Így inkább előre próbálok megírni pár vázlatfélét, amit majd kidolgozok, hogy később felrakásra kerüljön. Remélem, tetszeni fog nektek ez a rész. Jó olvasást kívánok! ~Niky Price
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

 Finoman hozzáérintettem a ceruzát a papírhoz. Óvatosan, mintha egy kisbaba fejéhez érnék. A vonalak halványak voltak, de annál szebb formát kezdtek alkotni, ahogyan egyre több lett belőlük. Lassan kész volt a rajz. Sokat dolgoztam vele, így büszkén fújtam le róla a maradék radírszemcsét. Megcsináltam, készen van. Három nap kemény munkája ez a rajz. Azé a három napé, amelyek a suli mellett azzal teltek, hogy vártam a nyomozó hívását. Még a nevét is elfelejtette elmondani, annyira kapkodott. Érdekes egy férfi, az biztos.
- Aggódom – szólalt meg Hang. – Pont egy ilyen embernek kiadni az egész élted… szerintem butaság volt. Mi lesz, ha felhívja a gyámhatóságot? Még nem vagy 18, simán elvisznek innen és árvaházba kerülnél. Vagy dilidokihoz.
- Néha kockáztatni kell – válaszoltam.
-Kicsit fura ezt pont a te szádból hallanom – nevette. – Amúgy múltkor miért nem mentél végül be a börtönbe?
- Aggódtam, nem érnék haza időben. De most már el is mehetnénk meglátogatni Danielt. Victor egész nap távol lesz. Kérek engedélyt a rendőrségen.
- Király! Akkor induljunk.
 Összeszedtem a cerkáimat és rendet csináltam az íróasztalomon. A rajzot elraktam a mappámba, majd lementem és felhúztam a cipőmet és kiléptem a lakásból.
 Odakint sütött a nap és csak pár felhő takarta el a kék eget. A szembe szomszédunknál gyönyörű virágok nyíltak, amiknek illata még ide is elszállt. A madarak vidáman daloltak, hisz már tavaszra jártunk.
-Milyen szép színes – gondoltam, menet közben.
- Az én kicsi Lucym szerelmes! – mosolyogta Hang és valami romantikus dalt kezdett dúdolni.
- Fejezd be, kérlek! Nagyon nincs hangod.
- Hangnak nincs hangja. Ez jó – nevette.
 Lassan odaértem a rendőrség épületéhez is. Már éppen befelé igyekeztem, mikor a nevemet hallottam meg a hátam mögül.
- Ó, de jó, hogy találkoztunk! Már éppen hozzátok indultam volna – mondta a szőke, megint csak kávéfoltos ingű nyomozó. – Amúgy múltkor elfelejtettem bemutatkozni. Nevem Jonathan Black – nyújtotta felém a kezét. – De hívj csak nyugodtan Johnnak.
 Meglepődtem a neve hallatán. Lehet, hogy a rokonom? Vagy simán névrokon semmi más? Bárcsak tudnám! Talán mégsem maradtam teljesen egyedül. Ennek viszont nincs itt az ideje. Most Daniel a fontos, nem én.
 Megráztam a kezét.
- Lucy Touly – kiprovokáltam magamból egy halvány mosolyt.
- Gyere, Lucy! Beszéljünk meg pár dolgot az irodámban – azzal bevezetett az ajtón, végig a folyosókon, be a zsúfolt szobába. – Ülj le, kérlek! –Bepréselte magát az íróasztalánál lévő székbe és előkereste a naplómat, majd egy mappát.
 Leültem elé és az egész életemet tartalmazó füzetre néztem. Vajon elhitte, amit olvasott? Elmondja valakinek?
- Először is… minden igaz, ami ebben van? – mutatott a naplómra.
- Igen, az összes szó.
 Mély levegőt vett.
- Akkor értesítenem kell a gyámügyet. Ez az ő szakterületük, nem az enyém. Ők tudnak segíteni neked elindítani az eljárást az apád ellen. Addig bizonyára édesanyádnál vagy náluk kapsz elhelyezést.
 Hogy Lisaval és a szeretőjével éljek? Annyira kellek én oda, mint egy modell arcára a pattanás.
- Értem, de… Daniellel mi lesz? A fiúval, akit meggyanúsítottak és börtönbe küldtek?
- Egyenlőre szabadlábon védekezhet. Már kiengedték tudtommal, de utánajárok – rám mosolygott. – A barátod?
- Igen, vagyis nem. Csak sima barátok vagyunk, semmi más – válaszoltam a kezeimet nézve.
- Értem – mondta és felhívott valakit, aztán pár perc múlva le is tette. – Úgy tizenöt perce engedték ki. 
- Remek. Köszönöm! – mondtam megnyugodva.
 Daniel szabad, sikerült. Az egész életemet kiadtam. Feldobtam Victort, aki bizonyára saját két kezével öl meg ezért. Mindezt érte. Megérte? Igen. Hiába fogok meghalni a tettemért, legalább őt tisztáztam és remélhetem, elfelejt mindent, ami velem kapcsolatos.
 - Van még valami? – néztem Johnra.
- Igen. Mindjárt felhívom a gyámügyet, addig maradj itt! – Kimászott az asztal mögül, majd kiment.
 A gyámügy. Vajon Victor mit fog reagálni, mikor megtudja, hogy elárultam őt? Meglepődik majd? Megdöbben? Esetleg sejtette, hogy valaha megteszem ezt és kitalált valamit rá?
 Egy biztos: meg fog ölni. Ha nincs tanú, nincs bizonyíték, így hiszi. Nem tud a naplóról és már csak a tárgyalásán tudja meg, hogy létezik. Abba mindent beleírtam, amire emlékeztem, aznap történt velem, szóval vége van. Neki is, nekem is.
 Rengetegszer járt a fejemben a saját halálom gondolata. Főleg 13-14 éves koromban, mikor úgy hittem én vagyok a rossz, miattam van minden, és én tehetek róla, hogy Victor újra meg újra megbüntet. De ez is csak az ő beteges játékainak egyike volt. Először játéknak tudatta a dolgot, hálának azért, hogy velem van, eltart. De mikor már idősebb lettem, ez nem vált be. Aztán jött a hitegetést, hogy nélküle semmit nem érek. Végül felhagyott mindezzel és csak simán lefektetett, hiszen úgy gondolta, az övé vagyok.
 - Lucy, gyere! – szólt be a nyomozó. – Hazaviszlek a cuccaidért, aztán elviszlek egyenlőre hozzám, oké? – nézett rám.
- Rendben – válaszoltam és felálltam, majd elindultunk kifelé az épületből.
 Mikor megérkeztünk a házamhoz még egyszer körülnéztem, mikor kiszálltam. Elhervadt virágok a bőrszínű fal előtt, sötét ablakok, elhúzott fekete függönyökkel. A szomszéd macskája, – mint mindig, – füvön napozik. Victor, régi autója nincs a kocsibeállónál, szóval nincs itthon. Nyugtunk lesz.
 - Bemenjek veled vagy megoldod? – kérdezte John és végigpásztázta a környéket.
- Nincs itthon, szóval igen. Sietek – mondtam és az ajtóhoz mentem.
 Elővettem a kulcsomat, hogy kinyissam, de az nyitva volt.
 - Elfelejtettem volna bezárni? – tűnődtem, majd benyitottam és beléptem.
 Csend volt. Halálos csend. Bentebb mentem, egészen a nappaliig. Először a vérfoltot vettem észre, ahogyan elterült a padlón, aztán az embert, aki benne feküdt.
 - Nem! – sikítottam és szám elé kaptam a kezem. Odarohantam az élettelen testhez. Közben hallottam, hogy John berohan.
 - Atyám – suttogta, mikor megpillantotta, amit én. Elővette a telefonját és tárcsázta a mentőket.
 Én közben kétségbeesetten fogtam a kezét, próbáltam felébreszteni, de mindhiába. Daniel meghalt.

Vér csorgott le az arcomról, aztán a padlóra hullt. Már keletkezett egy kis pocsolya körülöttem. Milyen érdekes a színe a vérnek! A hangja, ahogyan lecsöpög, akár a vízé. Plutty-plutty, csepp-csepp.
(Naplójegyzet, 2011. május 29.)

--------------------------------------------------

2016. június 19., vasárnap

9. rész

 Sziasztok! Igen, most itt a rész elején szólok hozzátok. Ez is egyfajta újítás részemről. Szóval, lényegre térve. Láthattátok, hogy új a desing. Ezt egy kedves barátnőmnek és írótársnőmnek, Victoria Bluenak köszönhetjük. Köszi, Vicky még egyszer!(=
 A 9. részhez meg további jó olvasást kívánok mindenkinek! By: Niky Price

-------------------------------------------
 
 
 Meztelenül feküdtem az ágyamon. Victor előttem öltözködött. Ingét úriember módjára lassan gombolgatta, nem nézett rám közben.
- Most megúsztad ennyivel, de este még elszámoljuk ezt a kutakodósdit, kislányom – szólalt meg hidegen.
- Nem vagyok a lányod – suttogtam erőtlenül, miközben lassan felültem. – Soha sem voltam az.
Felémkapott és megragadott az államnál fogva.
 - Tévedsz! Az enyém vagy, senki másé! – sziszegte, majd durván megcsókolt és visszalökött az ágyra. Újból rám mászott, hogy magáévá tegyen.
 Megint lefagytam és hagytam had csinálja. Minek ellenkezzek? Azzal csak rosszabb lesz a helyzet. Már éppen átálltam volna a kikapcsolásra, mikor megcsörrent a földszinti telefon. Káromkodva ment le és vette fel. Magam köré tekertem egy pokrócot és utánaosontam hallgatózni.
 - Mit akarsz, Lisa? – dörrent rá. – Igen, ott volt és semmi komoly. Tudod, milyen felelőtlen és összeáll mindenfélékkel. Igen, az a fiú, akit elvittek a rendőrök. Már veszélytelen. Mi? Dehogy kell pszihológus! Minek vinnéd dilidokihoz, mikor jól van? Menj inkább vissza a drága szeretődhöz kefélni. Mást úgysem tudsz csinálni, de legalább abban jó vagy – gúnyolódott, majd letette és a dolgozószobájába indult. Még utólag odatekintett, ahová elrejtőztem, majd vállat vonva ment tovább.
 Visszalopakodtam a szobámba és felöltöztem. Kifeküdtem az ágyra és a plafont kezdtem bámulni.
- Miért nem jársz utána a szüleidnek? – érdeklődött Hang, aki eddig csendben hallgatott. – Victor hazudhatott is a dologról.
- Minek tette volna? – kérdeztem vissza, miközben arra az egy mondatra gondoltam, amivel Victor mindent elmondott: Megöltem őket, hogy az enyém legyél..
- Lucy, légy bizakodóbb! – kért kedvesen, majd elcsöndesedett egy pici időre. Érzelemmentes hangon folytatta. – Ha igazat is beszélt, akkor sem okolhatod magadat. Victor egy elmebeteg őrült. Ő felelős a történtekért, nem te.
 Nem szóltam semmit, csak tovább tanulmányoztam a szobalámpámat.
- Ha tényleg megölte őket, és erről bizonyítékot is szerzel, börtönbe csukját őt. Aztán már Danielt is seperc alatt kiszabadíthatjuk. Hát nem ezt akarod?
 Daniel… vajon miért mentett meg aznap? Hiába szakadt el a kötél, attól még meghaltam volna ott egyedül. Miért jöttél utánam, mondd! Tényleg ennyire fontos lennék neked?
- Csináljuk – ültem fel.
- Ez az én Lucym! – mosolygott Hang. – Akkor keresd elő a laptopod és kezdjünk bele!
 Fél órája kutakodtunk már Hanggal az eset után. Megtudtam, hogy az igazi nevem Lucy Black. Kicsit furán hangzik, de hát a szokás hatalma. Akkor a szüleim egy balesetben hunytak el, mikor én még alig voltam 4 éves. A cikkben annyit írtak, hogy belénkhajtott egy autó előről. Ők azonnal meghaltak, míg én kisebb sérülésekkel túléltem. A tettes elmenekült és soha nem találták meg.
 - Látod? Ő volt az, aki megölte őket – szólaltam meg halkan. – Végzett velüj, majd eltűnt, hogy aztán visszatérjen értem… De miért? Mit látott meg bennem? Miért tette?
- Nyugalom, mindenre van logikus magyarázat – elgondolkodott. – Victor egy pszihopata, ennyi.
- Ezzel nagyon sokat segítettél, mondhatom – morogtam, miközben kikapcsoltam a laptopot. – Ezzel csak annyit tudtunk meg, hogy igazat beszélt. Bizonyítékunk viszont nincs rá, hogy ő az elkövető.
- Hát szerzünk! Újra be kell jutnunk abba a dolgozószobába. De előtte még el kell mennünk Danielhez.
- Hogy hová? – döbbentem meg.
- Vallomást kell tenned. Ha ejtik a vádat ellene és kiengedik segíthet nekünk lecsukatni Victort.
- Ebben a tervben több hiba is van. Például: nem biztos, hogy hisznek nekem. Ha valami csoda folytán mégis, akkor szerinted hagynának csak úgy elsétálni? Bedugnának az első diliházba és akkor ugrott az ötleted második fele.
- Nem mondtam, hogy kockázatmentes a dolog. De most ne ezen vitázzunk, hanem induljunk! Gyerünk rajta! – kiáltotta úgy, hogy belezengett a fejem.
 Felkeltem az ágyamról és a szekrényemhez léptem a naplómért, hogy levettem, majd lelopakodtam a világos színű falépcsőkön az előszobába. Ott halkan felvettem a régi, kopott tornacipőmet, aztán felállva szembenéztem magammal a tükörben.
- Mindig is ilyen összevissza állt a hajam? – tűnődtem magamban, miközben megigazgattam sűrű, vörös loboncomat. – De miért foglalkozok én ezzel? A börtönbe készülök, nem egy hülye randevúra!
 - Hová mész? – hallottam meg Victor hangját mögöttem, mire szívem majdnem kiugrott a helyéről ijedtében. Tetten értek, mielőtt még elkezdhettem volna bármit is. Daniel is meghal, miattam.
- Bo-boltba – nyögtem ki nehezen.
 Egy ideig szúrós szemmel méregetett.
- Elviszlek.
- Ne! Vagyis… nem kell, ne fáradj – lehajtottam a fejem. – Elintézem egyedül is, te csak… pihenj.
Közelebb lépett hozzám.
 - Másra vágyom most, nem pihenésre – rántott magához.
- Én…. – mély levegőt vettem. – Kérlek eressz el! Nagyon éhes vagyok.
- Falj fel engem – suttogta a nyakamba, miközben megnyalt. – Vagy inkább majd én téged!
- Kérlek, Apu! Ígérem, hogy amint visszaérek a tiéd leszek! Csak most… engedj el. – Hirtelen elhátrált tőlem  és végigmért.
- Fél órát kapsz – mondta, majd meghúzta a borosüveget, amit nemrégiben letett.
 Megfordultam és kinyitottam az ajtót. Míg kiléptem, éreztem izzó tekintetét, ahogyan figyel, de leráztam magamról a dolgot. Villámgyorsan futásnak eredtem. Nem laktunk annyira messze a városközponttól, mégis féltem, hogy nem lesz elég időm kiszabadítani Danielt. Mennyi idő alatt fogják felvenni a vallomásom? Beszélhetek majd vele?
 Majdnem elvágódtam a lépcsőn felfelé menet, de sikerült odaérnem a rendőrségre. Benyitottam az üvegajtón és besétáltam. A kifüggesztett órára pillantottam. 5 perc alatt értem ide, úgy, hogy meg sem álltam. Ezek szerint, egész jó futó vagyok. Ezt megjegyzem.
 - Miben segíthetek? – kérdezte a pult mögött ülő fekete férfi, miközben a papírjait rendezgette.
- Lucy Touly vagyok.
Felpillantott, mintha hallotta volna már a nevem.
- A lány, akit majdnem felakasztottak?
- Nem, vagyis… igen. Mondhatjuk így is. A lényeg, hogy vallomást szeretnék tenni az ügyemmel kapcsolatban.
Végignézett rajtam, aztán újra a papírjainak szentelte a figyelmét.
- Az apjáé elegendőnek tűnik, nem kell fáradnia ezzel. A fiút, aki bántotta el fogják ítélni, ebben biztos vagyok. Szóval ne aggodalmaskodjon, hanem menjen inkább haza és pihenjen.
 Victor elrendezett mindent, nem is számítottam másra.
 - Victor, szóval az apám hazudott maguknak! Daniel nem tett semmit, azon kívül, hogy megmentett.
Felsóhajtott, miközben újra rámnézett.
- Akkor árulja már el nekem, ön szerint ki akarta magát megölni?
- Vegye fel a vallomásom és megtudja – tekintetünk összekapcsolódott. Végül megunta a szemcsatát és morogva felhívott valakit a vonalas telefonon, ami mellette volt.
- Előre a folyosón, aztán jobbra a második ajtó.
- Köszönöm – mondtam és elindultam arra, amerre mondta.
 Kicsit sietősen mentem, de nem tudtam mennyi időm maradt még. Ahogy beléptem az irodába, megcsapott egy tonhalas pizza szaga. Maga a szoba szépen berendezett volt, bár ez nem látszott annyira a hatalmas kupitól, ami ellepte. Egy szőke hajú férfi ült az asztalánál. Fiatalnak tűnt, olyan 28-30 körül lehetett. Pár napos borosta fedte élesen metszett az állát és kávéfolt a fehér ingét. A bűzös ételt eszegette, miközben a papírjai közt turkált. Felnézett, mikor bejöttem és intett, hogy üljek le. Lenyelte a falatot, amit éppen rágott és hozzám fordul.
- Te vagy Lucy, igaz? – kérdezte, én bólintottam. – Remek, az elébb értesítettek, hogy jössz. Sajnálom a rendetlenséget, mégcsak nemrég költözte be ebbe az új irodába. – Előszedett egy kartont, amin a nevem szerepelt, aztán egy papírt és tollat vett elő. – Hallgatlak! Mit szeretnél elmondani, új információként?
- Én voltam az, aki megpróbált öngyilkos lenni. Nem Daniel az elkövető.
 Meglepődött, majd lekörmölte, amit mondtam.
- Miért akartál véget vetni az életednek?
 Egy fagyott mosoly ült ki az arcomra.
- Tényleg tudni akarja maga? – kérdeztem. – Nem egy rövid történet az.
- Időm van bőven – nézett rám.
- Nekem viszont nincs. A lényeg az, hogy én voltam, nem ő. Victor hazudott maguknak.
- Mi van, ha éppen te próbálsz átverni minket? Miért higgyek neked?
 Elécsúsztattam a naplót.
- Ebből mindent megtud – álltam fel, miközben az órára pillantottam. Még van 10 percem elmenni a boltba, majd hazafutni. – Nekem most mennem kell. Kérem, engem hívjon! A mobilszámom benne van – biccentettem a kiskönyv felé. – Viszontlátásra! – köszöntem el és kimentem a szobából.
 Most adtam ki egy ismeretlennek az egész életem. Mindezt Danielért. Remélem, megérte és sikerült ezzel megmentenem őt. Szinte boldogan sétáltam visszafelé, a szörnyeteghez.
  Esőcsepp gurult le az ablaküvegen. Egy ideig azt néztem, majd újra apura figyeltem, aki a sarokban ülve zokogott. Fejét fogta és egy nevet kiáltozott. Hirtelen abbahagyta és arcára újra kiült a gonosz vigyor. Felémindult, hogy újra játszunk.
(Naplójegyzet, 2010. január 17.)
-------------------------------------------------------
Folytatása következik...




2016. június 4., szombat

8. rész


Lucy

 Miattam történt.
 Ha én nem vagyok, most Danielnek sem kellene börtönben lennie. Elvitték őt és nem tehettem semmit. A nyakomon kötés van és beszélni is alig tudok. Az orvosok annyit mondtak, ha nem szakadt volna el a kötél halott lennék.
 Bárcsak így történt volna! Nem létezni, eltünni, megszűnni. Ez minden vágyam.
 - Te idióta! – hallottam meg Hangot a fejemben. – Elment az eszed?! Megölnéd magad? Komolyan mondom nem vagy normális! Azzal nem oldasz meg semmit!
- Nincs, aki megtöbb fájdalmat okozzon Danielnek. Nem lennék felesleg apámnak, anyámnak és másnak sem többé – válaszolok vissza.
- A halál sosem megoldás – kiáltotta, majd eltűnt. Egyedül maradtam.

 Ajtónyitódásra ébredtem. De már csak akkor fogtam fel, ki jött, amikor hatalmas kezét a számra tapasztotta és úgy vicsorgott rám. Lehellete, – mint mindig – alkoholtól bűzlött. Kék szeme dühtől izzot. Fekete haja csatakos volt
- Te ribanc – köpte a szavakat, - hogy mertél öngyilkossággal próbálkozni? Azt hiszed el tudnál menekülni? Ha meghalsz is, örökké ott leszek veled. Gyötörni foglak egész életeden át. Sosem fogsz megszabadulni tőlem! A barátod meg már semmit sem tehet. A börtönben fog megrohadni, ha csak ki nem nyírják előtte. Ha meg nem csukják le… majd én elintézem őt.
 Egy pillanat. Ennyi volt. Vége. Ha nemfogadom el a sorsomat Daniel meghal. Ő győzött. Feladom és nem harcolok. Így lesz a legjobb mindenkinek. Azért születtem, hogy ezt megéljem. Talán pár év múlva az alkohol végez vele. Hátha szerencsém lesz. De utána mi lenne? Anya Peterrel van, nem kellek oda. Vicky és Heily már rég messze járna, de, ha nem is így történne, kizárt, hogy közéjük furakodnék. Daniel…. Ő meg bizonyára túltenné magát rajtam és találna egy barátnőt, akivel majd család alapít és boldogan él. Én sosem feledem el őt. Hiszen megmentett. De nem csak testileg, lelkileg is.
 Kezét hirtelen elvette a számtól és megcsókolt.  Nem olyan, mint Danielé. Hiába nem reagáltam rá különösképpen, attól még az első „igazi” csókom volt vele. Legalább ez még megadatott nekem. Ezek után már úgysem „élhetek”. Az apám foglya leszek életem végéig.
 - Lucy – lehelte a fülembe – mi lenne, ha kicsit szórakozánk? Veheted megbocsájtásnak is, kicsim. Apuci nem haragszik rád. Ugye milyen rendes a te édesapád?
- Annyira „rendes”, hogy mindjárt megfújtom a párnával – morogta Hang. – Takarodjon innen! – Kiáltása visszhangzott a fejemben, belőlem mégsem jött ki egy szó sem.
 Némán tűrtem, hogy benyúljon a kórházi hálóingem alá és fogdosson. Ilyenkor a szokásos kizárás történt. A külvilág számomra megszűnt létezni és elmerültem a saját elmémben. Ami kint folyt, az nem volt érdekes. Kiskorom óta így van. Azóta, hogy apám először megtette velem. Ha nagyon komolyan akarnám fogalmazni, akkor azt mondanám, így próbálom feldolgozni ezt az egészet.
 Akkor eszméltem fel, mikor hallottam becsukódni a kórterem ajtaját. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, hogy aztán a kötésemre hulljon. Visszaszorítottam a sírást. Nem bánkódhatok örökké. Bele kell törődnöm, hogy ez az én sorsom. Ezzel kell boldogulnom.
 Az ablak felé néztem. Vihar volt odakint. Egy ág csapkodta az üveget, majd villám hasította ketté az eget. Esőcseppek kopogtak, autók dudáltak. Milyen jó lenne kirepülni innen! Szabadnak lenni és szállni a végtelenbe és még annál is tovább. Vajon milyen lehet másnak? Aki megteheti ezt, az él a lehetőséggel? Kihasználja a szabadságát vagy csak nyűglődik, esetleg panaszkodik? Azt mondják, az ember akkor jön rá, mi mindene van, mikor elvesztette. Az én szabadságom, talán soha nem létezett, mégis hiányzik. Ahogyan Daniel is. Egyiküket sem kapom meg. Soha.

 -Apu, megnézed velem ezt a mesét? – kérdeztem és megmutattam neki a DVDt.
- Persze – kapott fel és megforgatott. – Bármit az én kis hercegnőmnek!
 Levitt a nappaliba, majd beindította a lejátszót és elkezdtük nézni az
Aranyhaj és a nagy gubanc
ot. Amikor megjelent a boszorka, hogy elvigye a gyereket apuhoz bújtam és szipogni kezdtem.
 - Mi a baj kicsikém? – kérdezte és két kezébe fogta az arcomat.
- Miért viszi el Aranyhajat a szüleitől? Miért ilyen gonosz?
Megsimogatta a buksimat és szorosan magához ölelt.
 - Sajnos vannak olyan emberek, akik csak kihasználják a másikat a saját önző céljaikra. Ezért pedig bármire képesek. De ne félj! Amíg apu itt van, semmitől nem kell tartanod. – Egy puszit nyomott a homlokomra. Zöld szemei tele voltak szeretettel. Várjunk csak!  Zöld szemek?

 Éles fény világította meg az amúgy sötét szobát. Ránéztem az órára: 23:17. Nagyot nyeltem, miközben az álomra gondoltam.
 - Ez meg mi lehetett? – tűnődtem. – Kihez tartozik az a smaragdzöld tekintet?
- Derítsük ki – szólalt meg Hang. – Amikor hazaengednek, neki is kezdhetünk a kutatásnak.
- De… mi lesz, ha olyat találunk, amit jobb lenne nem tudni? – kérdeztem tőle bizonytalanul.
Felsóhajtott.
 - Ennél rosszabb helyzetbe úgysem kerülhetünk már, nem igaz?
- De – húztam el a számat.

 Pár nappal később, mikor kikerültem végre hazajöhettem Hanggal az első adandó alkalommal elkezdtünk kutatni. Még apám dolgozószobájába is bemerészkedtünk. Az egész bűzlött az alkoholtól, de nem foglalkoztam vele. Kinyitogattam a szekrényeket, a fiókokat bármi olyat keresve, ami segíthet. De semmi nem volt. Csalódottan süllyedtem bele a karosszékbe, mikor valami szemet szúrt nekem. Az egyik festmény mögül kikandikált valami. Odamentem és kihúztam onnan. Egy hatalmas boríték volt. Forgattam egy darabig, majd kibontottam.
 - Rossz előérzetem van – szólalt meg Hang elbizonytalanodva.
- Jókor mondod – sóhajtottam és kivettem az első papírt.
 Egy örökbefogadási engedély volt. Értetlenül olvastam tovább, majd tovább és tovább. Nem hittem el, amit látok.
 - Nem lehet – suttogtam.
- De így van, kicsikém – hallottam meg apám hangját mögöttem. – Lehet nem vagy a lányom vérszerint, de attól még a tulajdonomban állsz.
 - Mi történt az igazi szüleimmel? – kérdeztem, meg sem hallva őt.
Vigyorogva mondta:
 - Megöltem őket, hogy az enyém legyél.  

 Vérben fekszem, ő  felettem.Életem csak rajta áll, ő a parancsolóm mindörökké már.
 (Naplójegyzet)
------------------------------------------------------------
Folytatása következik...

2016. május 2., hétfő

7. rész

 Daniel

 Elvesztettem. Elkéstem. Vége.
 Ezek a szavak visszhangoztak a fejemben, míg a mentő megérkezett. Először még fel sem fogtam, hogy éppen megöli magát, csak akkor, mikor már eszméletlenül feküdt a karomban. Súgdostam neki: Nem hagyhatsz el!, Ne add fel, kérlek!. De úgy éreztem, semmit sem érnek szavaim. Megtette és elmegy. Feladta az egészet, pedig én mellette álltam/állok/fogok állni örökké.
 Megértem őt. Rengeteg szörnyűségen kellett keresztülmennie eddigi életében. Természetesnek tűnik, ha már nem bírja és ezt az utat választja. Mégis… önző módon, azt akarom, maradjon. Hogy legyen velem, hagyja el a szüleit és kettesben éljünk boldogan. Mert igen, boldogok lennénk, úgy hiszem. Az utóbbi időben elkezdett végre felengedni. Úgy éreztem, közel a cél és igent mond nekem. De mégsem így lett, hála annak az alávaló lánynak. Bár… az én kezem sem tett ellent a dolognak.
 Azon a délutánon, mikor Amanda megcsókolt és Lucy észrevett minket, minden tervemet eláshattam. Miután kirontam, hogy megkeressem őt, eleredt az eső. Bőrig áztam, de nem találtam meg. Eltűnt. Ezután következett a gyötrődéssel teli hétvége, majd mai nap.
 - Mr. White, meg tudná adni a lány szüleinek elérhetőségét? Vagy esetleg maga már értesítette őket? – kérdezte az egyik nővér kórházban.
- Tudnak a dologról – hazudtam. Semmi kedvem nem volt találkozni se az apjával, se az anyjával. – Azt mondták ma még nem tudnak ide jutni, de holnap feltétlenül eljönnek.
- Rendben, köszönöm – mosolygott rám, majd Lucyra nézett. – Szerencsés, hogy olyan barátja van, mint maga. – Mielőtt bármit mondhattam volna, kiment.
 Jó pár percig a csend uralkodott a szobán. Sóhajtottam és elkezdtem neki mesélni, mondani mindenfélét. Ami éppen a szívemet nyomta vagy eszembe jutott.
 - … és tudom, tiszta hülyének tűnök, de így van! Szeretlek, Lucy és veled együtt én is meghalnék, ha elmennél. Kérlek, ne add fel! Figyelj! Esetleg újra nekivághatnánk az egésznek, előről kezdenénk a dolgot… - mondtam. – Mindegy, mit kérsz, teljesítem, csak maradj…  – suttogom már ezt az utolsó mondatot.
 Semmi sem történik. Csak fekszik ott, körülötte a gépek pittyegése hallatszik. Sóhajtok, majd felállok a székből és az ablakhoz lépek. Abban a pillanatban megrezzen a zsebemben a mobilom. Kiveszem és a kijelzőre pillantok. Anyu az. Lucy felé nézek, aztán kinyomom. Nem akarok most beszélni vele. Biztos felhívták már az iskolából és magyarázatot követel. De engem ez nem érdekel. Felnőtt vagyok, az én dolgom. Eleget szólt már bele az életembe. Nem fogok magamat hagyni többé.
 - Daniel…? – az egyetlen szóból álló kérdés alig volt több suttogásnál.
- Lucy? – fordultam oda és belenéztem csodaszép zöld szemeibe.
- Miért vagyok még életben? – kérdezte halkan, miközben bekötözött torkához kapott. – Nem… nem… Meg kellett volna halnom! – hadoválta kétségbeesetten, majd a kötést próbálta leszedni. Azonnal elkaptam a kezét.
- Állj le! – lefogtam őt. Erre rángatózni kezdett és ahogyan tudott szabadulni próbált. Ekkor bejött egy nővér, majd segítségért kikiáltott a folyosóra, aztán több emberrel együtt megfékezték a lányt. Beadtak neki valamilyen nyugtatót, amitől lassan újra elaludt.
 - Mr. White – intett nekem ekkor egy rendőrféle az ajtóból. – Szeretnék beszélni önnel.
- Persze, megyek – egy puszit nyomtam az ágyban fekvő lány homlokára, majd kimentem.
- Jó napot! Én Collins nyomozó vagyok. Csak pár kérdésről lenne szó, nem rabolom sokáig az idejét.
- Rendben, hallgatom.
 Elővett egy jegyzetfüzetet és egy tollat, aztán belekezdett.
- Ön milyen kapcsolatban áll Ms. Toulyval?
 Elgondolkodtam a válaszon, majd csak ennyit mondtam:
 - A barátja vagyok.
- Értem – beleírt valamit a füzetkébe. – Maga hívta a mentőket, ugye? – Bólintottam. – Miért volt ott a lánnyal? Esetleg tudta, hogy öngyilkosságra készül? Vagy talán ön áll az egész mögött?
 Feltámadt bennem a düh. Hogy ÉN bántanám Lucyt? Ennél nagyobb sületlenség nem is létezik!
 - Sosem ártanék neki – feleltem elfojtva haragomat. A rendőr erre elmosolyodott, aztán tovább kérdezgetett.
 Őszintén válaszoltam mindre, kivétel az utolsót.
- Tud róla, hogy Touly kiasszonyt elborítják a vágások és a további sebek?
 Döbbenetet színleltem, majd rávágtam:
- Tessék? Az meg miként lehetséges?
- Egyenlőre nem tudom – felelte. – De ki fogom deríteni. Ahogyan azt is, mi köze igazából ehhez a lányhoz. – Becsukta a füzetét, aztán elment.
 - Színésznek azt hiszem nem megyek – gondoltam nevetve.
 Ezek után a szokásos kórházi „csend” telepedett a kórteremre. A gépek pittyegnek, az óra ketyeg, te meg az ágyon fekvő szeretted lélegeztek. Lassan lehajtottam a fejem az ágyra és elnyomott az álom.

 Ajtónyikorgásra ébredtem. Majd mire észbekaphattam volna a falhozszorítottak a nyakamnál fogva.
- Ki vagy és mit tettél a lányommal? – sziszegte felém a sötét hajú, borostál arcú férfi. – Le ne merd tagadni, hogy te voltál! Beszéltem a nyomozóval és az egyik nővérrel is. Mindkettejüktől megtudtam a hazugságaidat.
- Eresszen el! – mondtam levegő után kapkodva.
- Miért? El akarsz menekülni talán? – gúnyosan nevetni kezdett. – A rendőrök úgyis nemsokára megérkeznek és visznek a dutyiba.
- Nem tettem semmit Lucy ellen – suttogtam, mert már alig volt friss oxigén a tüdőmben. – Maga az, aki bántalmazza őt. – Szavaim meglepték, de aztán újra gonosz mosolyra húzódtak ajkai.
- Mégis milyen bizonyítékkal tudod ezt alátámasztani?
- Lucy majd tanuskodik és mások is mellé fognak állni.
 Erősebben kezdte szorítani a nyakamat.
 - Ez a kis cafka max a sírban fog vallani, ha bármivel is próbálkozni mer. De te is. – Azzal lazított a szorításon. Pont abban a pillanatban léptek be a rendőrök.
- Mr. White őrizetbe veszem előre eltervezett gyilkossági kísérlet vágyjával. Jogában áll hallgatni. Bármit mondd az felhasználható ön ellen a bíróságon – szavalta, majd éreztem, hogy egy bilincs záródik a csuklómra.
 - Mi.. mi folyik itt? – hallottam meg ekkor Lucy hangját. A lány felém nézett, majd kipattantak a szemei. Rólam az apjára, aztán a zsarukra siklott a tekintete. – Engedjék el! – mondta halkan.
- Sajnálom, kiasszony. De felhatalmazásunk van rá, hogy a kapitányságra szállítsuk – felelte a rendőr, majd megindultak velem az ajtó felé.
- Ne. Nem! NEM! – alig jött hang ki a torkán, mégis kiabálni próbált és utánam kapdosott. Az apja lefogta őt, majd bejött mellettünk pár nővér. Újra benyugtatózták.
 Egész úton az ő hangja szólt a fejemben és a könnyes tekintete a szemem előtt lebegett. S közben elhatároztam: mindent elkövetek azért, hogy Lucy kiszabaduljon a börténéből és az apja a rács között rohadjon meg.

 Az élet tele van fájdalmas küzdelmekkel. De megéri megvívni őket. Hiába leszünk tele sebekkel, a győzelem a miénk lesz. De csak akkor, ha mindent elkövettünk azért, hogy megnyerjük.
 (Naplójegyzet, Daniel)
-----------------------------------------------------------------------
Folytatása következik.

2016. március 31., csütörtök

6. rész

  Élőhalottként indultam el az iskolába hétfő reggel. Az otthon töltött időt rajzolással töltöttem és próbáltam elhesegetni a gondolatot: magamra maradtam. Anyám elment, hátrahagyva engem, hogy apám kénye-kedve szerint játszadozzon velem. Meg fog ölni. Végül úgyis odajut a dolog. Eddig Lisa gátolta meg ebben. De mostmár semmi akadály sincs előtte. Meghalni…
 - Mostmár tényleg szólnod kell valakinek! Ez mostmár tűrhetetlen – mondta sírósan Hang. – Elég volt a bizalmatlanságból, az érzéketlenségből… Szólj valakinek!
- Nem – válaszoltam hidegen, beletörődve a dologba.
- Kérlek… Vickynek és Heilynek legalább. Olyan kedves lányok és biztos tudnak segíteni. Vagy… Danielnek. Könyörgöm!
 Nem reagáltam semmit, csak mentem tovább a terem felé. Felpillantva Amandával találtam szembe magam.
- Mi az? Csak nem depizel, mert a pasid otthagyott? – gúnyolódott. – Jaj, bocsánat! Elfelejtettem, hogy te egy srácot sem érdekelsz. Ki akarna egy depressziós ribanccal lenni?
Észre sem véve őt mentem tovább, de elkapta a karomat. Görcsösen markolta és akaratlanul is felszisszentem. Eszembejutott egy emlék is. A pillanat, amikor apám először tette meg velem.
 Alig voltam 6 éves. Boldogan és vígan játszadoztunk ketten a szobámban. Mígnem tekintete és hangja elkomorult.
- Lucy, ugye tudod, hogy a apuci nagyon szeret téged? – kérdezte.
- Persze – mosolyogtam. – Lucy is nagyon szereti a apucit.
- Akkor bizonyára azt is tudod, hogy apu sok mindent meg is tesz érted. Ugye?
- Uhum – bólogattam.
- Most eljött a lehetőség a köszönetnyílvánításra. Szeretnéd nekem meghálálni azt a rengeteg dolgot?
- Igen – mondtam még mindig fülig érő szájjal.
- De ez maradjon a mi titkunk, jó? –Mikor bólintottam levette a ruháimat.
 Gondolataimból Amanda hangja rázott ki.
- Mi az Halott lány, talán leblokkoltál? – kérdezte, miközben még erősebben szorította meg a karomat. – Esetleg fáj az igazság, hogy örök életedre szűz maradsz? Hogy senkinek sem fogsz kelleni? – röhögte.
Nem tudom mennyi idő telt el, mire felfogtam mi is történt. Szinte egybefolytak az események. Először még a lány tartott fogva és gúnyolódott velem, aztán a kezem életrekelt és felpofozta őt. Meglepetésében ő elengedett, mire én elrohantam.


 Egész addig futottam, míg bele nem ütköztem valakibe. Próbáltam elhátrálni, de  szorosan tartott. Magához ölelt. Én meg hozzábújtam. Könnyeim eleredtek és beszennyezték a pulcsiját. Ő csak körémfonta a karjait, úgy, mint aki soha többé nem akar elengedni.
 Percekig álltunk így, szótlanul. Végül elhúzódtam tőle és mély levegőket véve, lehajtott fejjel mondtam neki:
- Sajnálom. – Azzal elszaladtam. Messze Amandától, az iskolától, Danieltől.



Daniel


 -Mi tettél vele? – kérdeztem elfojtott dühvel.
- Hogy ÉN mit tettem vele? Az a kurva felpofozott engem! Ebben az egészben én vagyok az áldozat – nyávogta Amanda, miközben Jason ölében ült. A srác egy hidegvizes ruhát nyomott megdagadt, pirosló arcához. – Aú! Kicsit finomabban!
- Bocs – érkezett a rövid válasz.
 Próbáltam megőrizni a nyugalmamat, de alig sikerült. Sose láttam még Lucyt így és nem is akartam soha többé. Nem tudhattam, mit mondott neki Amanda, de szerettem volna. Mi lehettett az, amitől megrepedt a körülötte lévő jégpáncél? Mi…?
 - Ne hazudj, kérlek! – mondtam hidegen. – Tudom, hogy a te kezed van a dologban.
- Semmit sem csináltam! – kiáltotta, miközben kipattant pasija öleléséből. – Csak te olyan vak vagy, hiszen nem látod milyen ő. Adja itt a depist és vágdossa magát. Mindezt azért, mert mindig ő akar lenni a középpontban. Átkozott ribanc! A legjobb az lenne, ha kinyírná a futtatója.
 Megragadtam a nyakát és nekilöktem a falnak. Jason azonnal nekem támadt, ezért el kellett engem a lányt. A srác hasbaütött, én őt állbavágtam. Nem sokat verekedtem életemben, így kissé nehezebb helyzetben voltam. Látásom elhomályosult, mikor eltalált ellenfelem ökle. De rögtön visszavágtam. Percek múlva Amanda sikítását hallottam, majd két tanár hangját, ahogyan kiabálják: Hagyják abba!.  Aztán szétszedtek minket, pár diák segítségével.
 Egy ideig csak lihegtünk mindketten, hallgattuk a tanítók szidását. A szőke lány felé fordultam.
- Ha még egyszer bárhogy is bántod, halott vagy – mondtam halkan, de számára érthetően. Pár pillanatra lefagyott, végül nem szólva semmit, odament a pasijához.
 Nem foglalkozva az utánam szóló kiáltásokkal Lucy után indultam.

Lucy
  Azt sem tudtam már hol vagyok, mennyi idő telt el, csak futottam. El akartam tűnni, meghalni. Egy autó, esetleg egy fa megoldana mindent. Egy szempillantás alatt. Elmenni és soha többé nem térni vissza.
- Lucy, figyelj rám! – kiáltozta Hang. – Amanda nem tud semmit. Fogalma sincs arról, mi folyik nálatok, hogy mit élsz át nap, mint nap. Kérlek, állj meg és nyugodj le!
 Nem válaszoltam semmit. Gondolataim mind, mind visszatértek az öngyilkossághoz. Eddig is gondoltam rá többször, de nem tettem, hiszen féltem tőle. Viszont most… ez lenne a legjobb megoldás. Hiszen kinek hiányoznék? Senkinek. Anyám elmegy, apám bántalmaz, az iskolában nem számítok semmit, akibe talán beleszerettem meg mást szeret. Mi értelme akkor az egésznek? Mi?
 Felpillantottam a földről. Abban az erdőben voltam, ahová még Daniel vezetett. Előtörtek az emlékeim arról, hogyan is ölelt meg azon a késői délutánon, miket mondott nekem.
- Ezek mostmár nem érnek semmit – suttogtam, pár könnycseppel a szememben.
 Odaléptem egy fához, amire egy hintának szánt kötelet lógattak. Elég réginek tűnt, de a célnek éppen megfelelő. Kibogóztam a csomókat, majd a végével a kezemben felmásztam a fára.
 Szipogva kötöttem rá a nyakamra, majd elsuttogtam azt a mondatot, amit a világon a legeslegjobban akartam:
- Szeretlek, Daniel.
 Egy kiáltást hallottam miközben zuhantam, aztán pokoli fájdalmat éreztem. Végül elmúlt. Csak az ő halk szavait éreztem. De utána már azt sem. Eltüntem. Pont, ahogyan akartam.

Boldog volt, szenvedéssel fizetett. Szeretni mert, öngyilkosságot választott.
(Naplójegyzet)
--------------------------------------------------------------
Folytatása következik
Sziasztok, drága olvasóim. Azt hiszem ez az első alkalom, hogy egy rész kirakása után szólok hozzátok. Ennek a kivételnek különösebb oka nincs. Csupán annyi a dolog, hogy így utólag is szeretnék boldog húsvétot kívánni mindenkinek.
További kellemes napot kíván: Niky Price

2016. március 4., péntek

5. rész

 Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd egy srác miatt fogok szenvedni. Hisz nekem eddig ők olyan értéktelenek, elnyomottak voltak a mindennapi dolgok mellett. Most mégis ez történik velem. Rég elfeledtem már az érzelmeim kifejezését. Olyan lettem akár a jég. Hideg és merev. De most felolvasztottak. A bennem rejlő, rég elfeledett lány felébredt és szenved.
 - Én előre megmondtam, hogy ez lesz a vége – morgolódott Hang. – Miért nem tudsz egyszer az életben rám hallgatni?
- Te meg miért nem tudsz egyszer az életben csendben maradni? – vágtam vissza, miközben a párnámba temettem a fejem.
- Örülj inkább nekem!  Van társaságod legalább.
- Ki lenne boldog attól, hogy egy képzeletbeli hanggal társalog? Inkább bevonulok a diliházba – válaszoltam.
- Most megbántottál. De szerencsédre nem vagyok haragtartó – mosolyogta Hang, majd tovább csacsogott. - … Összegezve:  most felkelsz és elmész itthonról. Victor távol lesz még jó pár napig. Hála azoknak a céges találkozóknak. Meg akkor kivételesen anyukád, Lisa is itt tartózkodik.
- Az nekem miért lenne jó? Tudnod kéne már ennyi idő múltával, hogy sosem hisz el nekem semmit. Ahogyan apának sem. Már próbáltam neki elmondani, megmutatni, de olyankor mindig leszidott és elkergetett. Azt mondta  hazudok és magamnak csináltam a sebeket, mert több figyelmet akarok.
 Hang felsóhajtott:
- Sosem értettem őt. Lehetetlen az, hogy nem látja mi folyik itt.
- Nem érdekli. Ilyen egyszerű a válasz – mondtam, miközben kimásztam az ágyamból és öltözni kezdtem.
 Mikor kész voltam lementem. Anyu éppen telefonon beszélgetett valakivel. Intett nekem  és rám mosolyogott. Odamentem a hűtőhöz, majd kivettem ami kellett és megreggeliztem. Eltelt már 15 perc, de ő még mindig a mobilján lógott. Nem szóltam inkább semmit, csak intettem és az ajtóra mutattam. Bólintott, én meg elmentem.
 Sétálgattam az utcákon, észre sem véve a körülöttem lévőket, hogy hol vagyok. El akartam menni, minél meszebb attól a háztól. El a szenvedésektől. El attól a rengeteg fájdalmas éjszakától és perctől, amit ott éltem át. El mindentől. Bárcsak eltünhetnék. Azzal mindenkinek megkönnyebbíteném az életét. A szüleimnek nem kellek. Az iskolában ugyancsak így vagyok. Daniel meg… boldog lehet Amandával vagy mással.
- Már rég egy fán kéne lógnom… Esetleg vérben feküdni a padlón... – gondoltam.
- De nem tetted meg egyiket sem, mert van eszed – szólt közbe Hang.
Magamban gúnyosan kacagtam:
- Te is tudod, nem ez az oka.Hanem, félek a haláltól. Rettegek attól, mi várhat odaát. Lehet ott is csak szenvedés és fájdalom van. De az is megeshet, hogy semmi és akkor igazán elmondhatom, ennyit ért az életem.
- Mindenki értékes – jött a halk válasz
- Sokszor hallottam már. Eddig viszont nem találtam bizonyítékot arra, hogy igaz lenne – válaszoltam hidegen. Hang elcsendesült. Az út hátralévő részében sem szólalt meg és én sem.
 Közben elérkeztem egy régi, romokban heverő játszótérhez. Az egyik hinta nyikorogva lengett előre, hátra. Egy csúszda romjai voltak a terület bal sarkában. A másikban meg egy rozsdás mászóka. Átvágtam a terepen és leültem egy rozoga padra. Csak néztem a helyet, azon gondolkodva, hogy juthatott idáig.  Évekkel ezelőtt biztos szép volt, gyerekekkel teli. De az idő rajta is megmutatkozott. Az is lehet, hogy emberek keze van a dologban. Megsebezték és tönkretették őt. Mások meg nem siettek a segítségére. Kicsit ismerős helyzet…
 - Lucy! Hahó? Itt vagyunk – hallottam egy ismerős hangot. Odafordultam. Vicky és Heily álldogáltak a távolban. Kezükben szerszámok és egy piknikkosár. – Hát te hogyhogy itt? – kérdezték szinte egyszerre, amire fel is nevettek.
- Sétáltam és itt lyukadtam ki – mondtam halkan. Ők közelebb jöttek.
- Mi jöttünk rendbetenni a játszóteret. Itt ismertük meg egymást. Tartozunk neki annyival, hogy gondozzuk – mosolyogja Vicky. – Szeretnél segíteni?
- Hát én… igen. Szeretnék.
- Király! – kiáltotta Heily, majd a kezembe nyomott egy festett pólót. – Ez a tiéd. Nézd nekünk is van! – nevette és megpördült. – Mi vagyunk a Termicsajok!
- Nem Köricsajok voltunk? – nézett rá barátnője értetlenül.
- Lehet… várjá… Jó mindegy! A név nem minden – kacagta és hátradobta hosszú fekete haját.
 Én csak néztem őket. Olyan felszabadultak és örömmel telik voltak. Bárcsak én is ilyen lehetnék!
- Szerintem kezdjünk bele a dologba, mert jövő keddig nem végzünk vele – szólt Vicky, majd előszedte a szerszámokat. – Ajánlatos lenne előbb a könnyűekkel indítanunk. Hell, tiéd lehetne a mászóka. Lucy, te meg foglalkozhatnál a hintával. Azokat csak lefesteni kell, megolajozni, meg ilyesmik. Személyem addig felméri a csúszda állapotát, majd ezét a rozoga padét.
 Mindannyian elkezdtük csinálni a kiadott feladatainkat. A lányok hangosan daloltak egy mostanság elhíresült számot, csak hallgattam őket és tettem a dolgom. Nem értettem azt a vidámságot, ami őket körülölelte. Hogy lehet valaki ennyi jókedvű és szabad? Én miért nem lehetek az? Mit tettem, amiért  ezt a fájdalmat kiérdemeltem? Mikor lesz vége? Vajon eljön az a pillanat, amikor végre magam mögött hagytamot az egészet?
- Min gondolkozol ennyire? – lépett mellém Heily vidáman és az arcomra emelte tekintetét. Majd belenézett a szemembe. Mintha megijedt volna attól, amit bennük látott. – Lucy…
- Hey, mit csináltok ti itt? – szaladt oda Vicky is. Láthatta, valami történt, mert értetlenül nézett egyikünkről a másikra. – Mi folyik itt, lányok?
-  Szeretnél beszélni róla? – kérdezte a fekete hajú lány halkan.
Megráztam lehajtott fejemet.
- Azért tudd, mi itt vagyunk neked – mondta és barátnőjére pillantott egy később elmagyarázom arckifejezéssel.
- Jobb lesz, ha most elmegyek – szólaltam meg.
- De hát még meg sem ettük az ebédet… - kezdett bele Vicky, de végül elhallgatott.
- Köszi a segítséget, Lucy! Remélem, találkozunk még így sulin kívül többször is! – felelte Heily.
- Sziasztok és… köszönöm a pólót. – köszöntem el, majd megfordultam és elindultam kifelé a játszótérről.
 Soha senkiben. Ez az a mondat, ami már meghatározza az életem. Nem mondhatok ellen neki. Hiába tűnnek ők rendesnek, egyszer ott fognak hagyni. Hármasbarátság ráadásul nem is létezik. Minek lépnék én be oda? Miért kéne megzavarnom az ő életüket az én bajaimmal? Nem. Egyedül, érzéketlenül. Ez a leghelyesebb, amit tehetek.
- Azért tudot. – kezdett  bele Hang. –  valakik mégis gondozzák azokat, akiknek szükségük van rá.
 De én meg sem hallottam a mondandóját. Minden figyelmemet lekötötte a felhajtónkon álló idegen autó, ami tele volt csomagokkal. Majd Anyu, ahogyan éppen berakja a bőröndjét a kocsiba, aztán egy férfihoz fordul és megcsókolja őt.
 Közelebb mentem.
- Anya, mi ez az egész? – kérdeztem rájuk nézve.
- Oh, Lucy ne ijesztgess! Tudod, hogy utálom, amikor ezt csinálod! – szólt rám és újra a szerelméhez fordult. – Peter, ő a lányom. Tudod, akiről már meséltem neked.
 - Örvendek – nyújtott kezet az említett. Lassanodanyúltam és kezetráztam vele. – Nem tudom, édesanyád mit mesélt rólam, remélem sokat – nevetett, de abbahagyta, mikor én nem reagáltam. – Szóval… mi most Lisaval..
- Elköltözünk. Apáddal elválunk. Mivel eddig is ő volt többet veled, szerintem vele szeretnél maradni. De majd a bíró eldönti – mondta Anyu.
 Fejemben csak egy gondolat száguldozott. Itt fog hagyni. Egyedül a szörnyeteggel.


Ma dörgött az ég és villámlott. Csak én voltam a hatalmas házban. Az eső kopogott az ablakon, én meg azon gondolkodtam hol vágjam meg magam.
(Naplójegyzet)
---------------------------------------------------------------
Folytatása következik