2016. szeptember 18., vasárnap

11. rész

 Sziasztok! Megérkeztem a következő résszel, ami megint csak csúszott. Most elkezdhetek megint kifogásokat keresni, de szerintem nincs sok értelme. A részek lassan, de biztosan készülgetnek. Ez Az örök sötétség szerelmére is igaz. Akkor ugye új a desing! Ha már íráshoz nincs ihlet, fejléckészítéshez van, úgy tűnik. Szóval ez most az én munkám. Hát.... remélem, elnyerte tetszéseteket. Jó olvasást kívánok! (= ~Niky Price
===========================

 -Nem. Nem, nem, nem! Nem halhattál meg! – Rázogatni kezdtem a testét, de erre sem reagált. – Ébredj fel, Daniel! Kérlek, kelj föl! – Kezembe temettem az arcom, melyet könnyek szennyeztek be.
 Mikor is sírtam utoljára? Nagyon régen volt már. Hiszen az érzéketlenek nem csinálnak ilyet. Ők csak csendben tűrnek és ugyanazt a jéghideg arcot mutatják mindenkinek. Úgy hiszik sokan, simán csendesek vagy félénkek. De nem mindig van így. Bántod, mert várod a reakcióját. Kíváncsi vagy arra, hogy vajon ezzel kiugraszthatod-e a bokorból, megalázhatod-e. Mindhiába, mert ő hagyja magát. Késekkel teleszúrt szíve, újabb pengével bővül, de te semmit sem kapsz válaszul.
 - Megjött a mentő, Lucy – szólalt meg John és elhúzott onnan.
Két férfi és egy nő lépett be és egyből Danielhez siettek.
 - Még életben van – mondta az egyik megdöbbenve. – Ennyi vérveszteség után…
 Nem halt meg. Él. Túlélte.
 - Daniel erős fiú. Nem hagyja magát legyőzni. Soha – suttogtam és letöröltem a könnycseppeket az arcomról.
 Erősnek kell lennem. A bizalmatlanság, az érzéketlenségnek örökre vége. Ő küzd, ideje nekem is elkezdenem.
 A mentősök ellátták Daniel sebét, majd felrakták egy hordágyra és a mentőautóhoz vitték.
 - Sajnálom, de nem jöhet velünk, kisasszony. Túlságosan szűkösen lennénk – mondta az egyik férfi, miközben társai beszálltak.
- Nem baj. Majd én elviszlek a kórházba – nézett rám John. – A kollégáim mindjárt megérkeznek, szóval őket még meg kell várnunk.
- Rendben – bólintottam. A mentőautó elment.
 A nyomozó bement a házunkba és egyenlőre egyedül kezdte el a helyszínszemlét. Én addig felsétáltam a szobámba, hogy összeszedjek pár dolgot.
 Furcsa érzés itt lenni azután, hogy kitárulkoztam valakinek a múltammal kapcsolatban. Rengeteg minden történt ezen a helyen, amit leírtam a naplómba. Itt tette meg velem Victor először, itt sírtam ki magamból a fájdalmat és itt váltam bizalmatlanná. Ez a hely, az életem. Vagyis csak az volt. Eddig.
 A polchoz sétálok és ránézek a régi családi képre.
 Nagyon kicsi voltam még, mikor ez készült. Egy ártatlan kisgyermek, aki akkor még nem tudta mi vár rá. Fogalma sem volt arról, hogy úgy egy év múltával az élete fenekestűl felfordul és ő hamarosan bizalmatlan lesz. Az a lány a képen boldog volt, egyszerűen csak élvezte az életét és mindent, ami vele járt. Az akkor szüleinek gondolt emberekre pedig őszinte szeretettel nézett. Igen, szerette őket. De ők mégis bántották.
 Kiveszem a képtartóból a fotót, majd apró darabokra tépem. Olyan picike részekre, mint amilyenre ők törték össze annak a kislánynak a szívét. Mikor kész vagyok, a földre ejtem az egészet és csak nézem a kupacot. Az a papírdarabkákból álló dombocska, annak a lánynak az élete. De ő már halott. Meghalt azon a napon, mikor az apjának gondolt személy, játékból megerőszakolta. Az örökké vidám és mosolygó kisgyermek eltűnt, helyébe meg egy bizalmatlan érkezett.
 Elszakítom tekintetem a fénykép-maradványokról és elkezdek ruhákat keresni, amiket elvihetek magammal.
 - Tudod…. én hiszek abban, hogy minden okkal történik, a Sors keze – szólalt meg Hang.
 Nem válaszolok, csak pakolok.
 - Lucy, volt értelme mindennek és így kellett történnie. Szenvedtél, de már vége. Megint megújultál, és most már boldog lehetsz.
- Mi az, hogy „most már boldog lehetek”? Eddig miért nem lehettem az? Mi célból volt ez az egész? – kapom fel a fejem.
- Erős vagy, Lucy, és én már a legelejétől kezdve melletted voltam. Átéreztem a fájdalmad és segíteni próbáltam. Úgy gondolom, mindent megtettem a te érdekedben, amit tudtam. De… a Sorson még én sem tudok változtatni. Nagy szenvedéseken mentél keresztül, és ez mind hatással lesz a sokkal későbbi jövődre is.
- Miről beszélsz?
 Érzem, ahogyan elmosolyodik, majd eltűnik. Felsóhajtok. Hang és a rejtvények. Nem jó párosítás.
- Kész vagy? – lép be a szobába John. – A kollégáim itt vannak. Indulhatunk?
- Mehetünk – mondom és elindulok utána az autó felé.
 - Miért nem mehetek be hozzá? – nézek a nővérre, már Daniel kórterme előtt állva.
- Mert ön nem rokona a betegnek. Barátok és ismerősök nem mehetnek be, kivétel, ha a család engedélyezi ezt. Ugyanez vonatkozik a vallomástételre is – mondja a nyomozónak, majd visszaindul a váróterem elé. De azért még előtte odaint egy biztonsági őrnek és ránk mutat.
- Akkor úgy tűnik meg kell őket várnunk – csücsül le John egy székre. – Jóban vagy velük?
- Nem is találkoztam még velük. Daniel mesélt pár dolgot és ennyi.
- Akkor reménykedjünk, hogy rendesek lesznek és bejuthatunk a fiúhoz. Viszont én szerintem elmegyek egy kávéért. Te kérsz?
 Megrázom a fejem. Ő vállat von, majd felkel és elmegy. Én odasétálok az ajtóhoz és benézek a kicsinyke ablakon.
 Daniel… életben vagy. Még van esélyem. El tudom neked mondani, mit érzek. Ha pedig a te érzéseid sem változtak, akkor talán boldogok lehetnénk. Te képes lennél elfeledtetni velem a múltat. Victort, a szüleimet, Amandát mindent és mindenkit. Csak te és én…. milyen szép lenne.
- Te rohadt kis liba! – kiáltotta valaki mögöttem, majd a hajamnál fogva hátrarántott. – Hogy merészelsz itt lenni azok után, amit a bátyámmal tettél?!
 Ránéztem a támadómra, vagyis inkább felnéztem rá.
 Egy eléggé magas, kék hajú lány volt. Arcán sötét smink virított. Ruhái feketék voltak. Nyakán egy halálfejes, csuklóján egy kígyós tetoválást láttam. Szemei dühösen bámultak engem.
 - Menj innen! – lökött el magától. – Te vagy az a depis kis ribi, aki miatt Daniel ide került. Anyáék már meséltek rólad. Sajnáltatod magad, hogy jaj, milyen szar életed van, vágdosod magad. Mindezt azért, mert figyelmet akarsz, mi? Daniel meg naív módon bevette a mesédet és idejuttattad. De én majd elintézlek!
 Felém indult, aztán rám vetette magát és ütlegelni kezdett. A földre estünk.
- Szállj le rólam! – próbáltam leszedni magamról, de nagyon erős volt.
- Tudod, mikor! Aljas kurva! – pofon vágott, mire a fejem a padlónak ütődött. Megszédültem kissé és elhomályosult a látásom.
 - Héj, héj! – hallottam meg John hangját, aki szinte azonnal le is szedte rólam a lányt. – Ki vagy te és mégis mi a fenét csinálsz?
 Én nagyokat pislogva felültem. Lassan kitisztult előttem a világ és őket néztem.
- A nevem Lizzy és a bátyámhoz jöttem látogatóba. De ez az aljas dög, aki miatt idekerült nem hajlandó eltakarodni innen. Ezért kapta – mondta és kirántotta a karját John keze közül. – És megtudhatnám, hogy maga kicsoda?
- A nevem Jonathan Black és a helyi rendőrségen dolgozom. Én nyomozok Daniel és Lucy ügyében – rám nézett, majd felsegített és egy székre ültetett. – Pár kérdést szeretnék feltenni csak.
Lizzy elgondolkodott, majd hátravetette kék haját.
- Jó, de akkor menjünk egy olyan helyre, ahol csak ketten vagyunk.
- Rendben. Lucy, addig te maradj itt – nézett rám, majd elindult előre.
 A kék hajú lány odalépett hozzám és a fülemhez hajolva suttogta:
 - Ezzel még nincs vége! Szenvedni fogsz halálod napjáig! Ezt megígérhetem.
 Azzal mosolyogva John után indult.

A saját véremben feküdtem. Éreztem, ahogyan egyre jobban körülvesz, elnyel. Lassan halványult körülöttem a világ. Én mégsem hunytam le a szemem. Féltem, ha megteszem Lucy arca örökre eltűnik. Ő az egyetlen és utolsó reményem.
(Naplójegyzet, Daniel)

==============================================

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése